alkesztisz

nincs kedvem dolgozni, fáradt vagyok és nincs étvágyam, a tegnap gyomorfájás múlik ugyan, de nem vagyok valami fitt, nyomni kellene talán a vitaminokat, avagy rendezni a munkahelyi sorok között megbúvó és egyre markánsabb konfliktusokat... tegnap már L. is odajutott ebben, ahová én, ez részben megnyugtatott, hogy mégiscsak nehéz ez, mert egyébként Ő egy zseni, másrészt meg aggaszt, mert ebben mégiscsak én vagy a kompetens, a döntésben és megoldásban mármint... brrrrrrrrrrrrrr...

ezen túl boldogság... a híd alatt vagy a híd felett éppen... tegnapelőtt este a híd alatt éppen, békaperspektívából bámulva a várost,és vigyorogva a 8-10 fokos habzó hullámokat habzsoló kutyán...

mert bizonyára maximalista vagyok, de egyre jobban ég a talpam alatt a talaj, itt melóhelyen... vagy csak mert már így is túl sokat tököltem és végre tudatosabb vagyok...

nem akarok és nem is fogok olyan kompetencia harcokba belemenni, ami részben baromi kisstíllű és ezzel együtt szinte reménytelen, szomorú vagyok...

tegnap kaptam hírt T-ből, kezdett az utódom... kicsit olyan érzés volt, mint amikor az ember volt szerelmének új szerelme lesz... konkrétabban, mint amikor a volt pasim, aki azért már egy ideje kidobott becsajozott... persze ezzel együtt szurkolok neki is, meg a diákoknak is... azért persze durva, hogy 2,5 hónap ment el a semmibe, pláne érettségi előtt... de ez egy ilyen bicikli, ahogy tomi szokta mondani...

egyébként meg minden rendben, jó minden reggel mellette ébredni, és egyáltalán, nah szóval jó... sőt, néha még a jónál is jobb, van benne egy olyan típusú kreativítás, amit úgy imádok... 

elég béndzsa szitu, szakmai pályázatot szorongatsz mancsodban, egyre tétovábban, mint mondjuk középvezető, a nyerhető della és a befektetett munka aránya kivételesen meglehetősen jónak ígérkezik, fejben megvan, azért egyeztetni kellene, bár már eldöntötted és eldöntötték, hogy Te szánod rá a hétvégéd, ha akarod, szóval szorongatod, mert a fő sarokpontokat meg kell(ene) beszélni, az utolsó pillanat kb., és illetékes elvtásnő, a két feléd rendeltből az egyik vadul fényképeket laminál és vagdos, nem ér rá... mondjuk úgy, és minden túlzás nélkül, demonstratíve...

aztán elrongyolsz a képzésre, amiért saját (illetve esetemben szülők zsebéből) nem kevés pénzt kivettél, hogy kicsengesd, és a színvonal finoman szólva is gáz, továbbá miközben 120 órásra neveztél, és már most látszik, hogy ennek nettoja talán ha lesz 70 óra...

azért este hazaérve szándékosan a másik utcán át érkezel, kerülsz leheletnyit, hogy felnézhess az ablakaidra, ahonnan fény szűrödik... és mindenféle szentimentalitás nélkül, csak mert olyan JÓ, majdnem elsírod magad...

 szal racionalizálom a lakásomban felhalmazott cuccokat, göncöket, papírokat, miegymást, hát nem könnyű, a motivációt bedobom találós kérdésnek :-)))) , ha még olvassa valaki ezt a blogot...

nah de komolyan, nagyon boldog vagyok, és bátor is, vagy csak vakmerő... hátborzongatóan jó érzés, hogy az ágyam, asztalom, hűtőm, vacsim, számlám helyett a továbbiakban ágyunk, asztalunk, vacsink, számlánk és otthonunk lesz...

néha még mindig rácsodálkozom, hogy mindez igaz... mármint úgy globalite... még nagyon élénken él bennem a sok becsapás, árulás, elhagyás, eltévesztett szerelem, de mehetek messzebbre is, dövel együtt soha nem volt ennyire együtt, az utolsó vele töltött évben mellette voltam magányos, aztán meg már nélküle... így már könnyű belevigyorogni a sorsnak olypimasz képébe, hogy megérte...

időm alig, megint levelek és postok hada marad megíratlan a fejemben, de ha van éppen tíz percem esténként, vagy fél órám a semmire, akkor inkább odabújok hozzá...

a munkám különös, vagyis az különös ahogy történik Velem, abszolut értelemben jó tulajdonképpen, azt hiszem kedvelnek vagy valami ilyesmi, én meg dolgozgatom, bár az intellektuális légkör (lásd T.) nagyon hiányzik továbbra is

a kommenteket köszönöm, Andrásnak és P.(M.) nek is :-))) Utóbbinak üzenem, hogy jelöljön már időpontot, mert ezer éve nem láttam, próbálom majd hívni, láthatóan nem megy a levelezés, de naponta sokezerszer gondolok rá...

holnap van tomiszülinapja, tökre kreatív voltam ajándék ügyben, persze nem megy simán, annyira nem, hogy már egész konspirációt építettem köré, és ma majdnem egész munkaidőben ezzel foglalkoztam, ám még így sem biztos, hogy meglesz holnapra, ráadásul mert reggel nálam ébred, az ideális a köszöntés volna, ... no, ezt már ezer százalék buktam...

kutya ma nem olvasott és alig csinált rendetlenséget, imádom érte...

a szűkebb stáb, akikkel dolgozom, nagyon kedvelhető - igazán jó arcok, a tágabb kör és maga a rendszer gázos, és kezd ugyanaz az olvasat lenni, mint anno a r-ba, és ami a legmegdöbbentőbb, a véremmé vált a színjáték, az egyetlen őszinte kolléganőt, aki felvállaja a program hibáit, kicsinálják... én egyelőre kussolok, és játszom a hallgatólagos szereposztás szerint, de egyre szarabbul érzem magam tőle...

és mert jobbat tényleg nem tudok, ma bevettem a lesza*m tablettát, és amikor épp nem konspiráltam, akkor a t-nek készítettem feladatsort, így visszamenőleg, borzasztóan élveztem, végre egy intellektuális foglalatosság, elmondhatatlanul hiányzott...

most pedig sütök valamit ebből a rengeteg almából, amit még egy hete hoztam és amit tegnap tomi hozott otthonról...

jah, hihetetlen megkönnyebbültem, hogy hazaértem a múlt heti erdeiisis pokolból, bár az új szorongás itt van, jön a négynapos túra, csupa idegennek (tomit leszámítva), számomra teljesen szokatlan terepen (túra, külföld, szurdokok stb.), hihetetlen mire rá nem  veszem magam egy pasi miatt, ámbár önálló vállalás volt...  tényleg izgalmas, és tényleg szorongok

 a munkámmal kapcsolatban nagyon ambivalens vagyok... a kollégáim hivatástudata, lelkesedése és embersége meghat... én viszont egyre markánsabban érzem, hogy mennem kell... nem áltatom magam, én alapvetően intellektuális közegben érzem jól magam, és nem tudom, és egyre kevésbé akarom tolerálni azt, ahogy a tanítványaink rendszeresen aláznak meg (verbálisan, nagyon durván) bennünket... tudnék még erről hosszabban és bőségesebben, de ez nem az a fórum... (a legideálisabb volna, a jelenlegi tantestület + a T-és diákok ... csodákra volnánk képesek... )

hogy megoldjam végre ezt a kérdést, beiratkoztam egy képzésre, amihez még van, lehet némi közöm, és amiben látok perspektívát, minden tekintetben... persze a szüleim fizetik...

tomival változatlanul, és ha lehet fokozni, napról-napra boldogabb vagyok, és egészen biztos abban, hogy soha senkit így még nem... szeretném, ha ideköltözne lassan... nagyon szeretem...

dövel néha beszélünk, fura továbbra is, de mégis valahogy a helyére kerül lassan, és már nem haragszom...

jah, és a vasárnapi ebédnél megtudtam, hogy az öcsém apa lesz (én meg nagynéni)... örülök... hu, és azért az igazat megvallva nem nagyon irigylem a sógornőm, fura, papírforma szerint akár irigyelhetném is, de mostanában nem gondolok arra, hogy gyereket szeretnék, mármint most -és azonnal... sőt ha nem tudnám, hogy fogy az időm, akár évekig is ráérne a dolog... nah mindegy, ez most csak úgy eszembe jutott, úgysem akut...

csak címszavak, nincs türelmem mostanában a géphez, levelekben is restanciáim (M! Holnap bentről ígérem... )

ma este Tomi elvitt masszőrhöz, azaz elmentünk mindketten... isteni volt, és egyáltalán nem feszengtem... persze fiatal, helyes pasi gyúrt végig, szerelmem pedig végignézhette... fordítva én egy kicsit nyűgös lettem volna asszem... (értsd: ha a pasim egy szexi masszőrlány tapizza egy órán át a szemem láttára...)

a munkahelyem komplett napi tragikomédia, érdemes volna indítani róla egy külön blogot, a szociológusok és társadalomkritikusok megnyalnák mind a tíz ujjukat... én a sírás és nevetés között abszolute félúton őrzöm a kívülállásom...

felső lakó hozza lányát (okos, értelmes) korrepetálásra hozzám a héten, éljen, bár nem a kedvenc szakomból, hanem a kevésbé szeretettből, de azért juhé...

krónikus köhögés a csúcson, félek pszichoszomatikus

nagyon szeretlek... (azaz tyű, nagyon szeretlek) mondtam este, telemosolyogva, sőt telenevetve a sötét szobát, azt hiszem tényleg alig fokozható boldogságban... annak előtte az oroszlános híd (nem nevezem nevén, hátha rákeres, és idetalál, így kénytelen vagyok kerülni a kulcsszavakat, de kár) közepén randiztunk, Ő hozta a bort, meg a két poharat, rendes borosat, mint anno mondjuk, felültünk a híd nem tudom micsodájára, és fürdettük a csütörtöki fáradságot a meleg szélben, figyeltük a járókelők tekintetét, a látványunkra felcsillanó szemeket... meg a sirályokat a Dunán... és pontoztuk a csajokat... jó volt, nah...

élvezem az új életformát, amikor a munkám csak a munkám, persze akkor és ott nyilván benne a lelkem, de nem úgy és nem annyira... jó az is, hogy viszonylag kötetlen, arra az órára ülök be, amelyikre kedvem van, akkor írom meg, amiket meg kell, amikor épp gondolom, egyedül az értekezletek időpontja fix, így a csengő hangja nem azt jelenti, mint jelentette közel egy évtizedig, a kollégáim tényleg nagyon emberségesek és korrektek, igyekszem én sem bántani Őket, ez ügyben még nehéz, mert a múltban történtek kísértenek... skizodé, lilla és a többiek álnoksága, a legutóbbi főnököm és kollégáim álarcai... igaz, mint kvázi vezetőként néha elég izzasztó döntési helyzetbe kerülök, amelyek megoldását a bennem lakó mérleg nem igazán teszi könnyűvé...

szal nyomom úgy, ahogy pl. az arizóna dreams üzenete szól számomra, lazán (persze felelőséggel), de nem túlgörcsölve, és szem előtt tartva, hogy ezért a nevetséges munkabérért nem fogom túlfeszegetni magam, és ezt nem is fogom elvárni úgy, ahogy a bennem élő jakobinus diktálná, a kollégáimtól sem... azért a tizes skálán nyolc alá nem megyünk... nah...

nagyon hiányoznak a t-és diákjaim, zs-vel összefutottam a nyugatinál tegnap, örültem, kicsit dumáltunk, klassz volt... többiekkel hamarosan tali, mindenképp, meg azért ilyen-olyan kontakt, itt köszi M, írok-írok persze, és én is imállak

kedden taliztam páncélossal picit, mindig meglep az élmény, szeretek Vele lenni... persze a szitu morbid a maga módján, pedighát... nah mindegy... szal jó volt, pedig tényleg csak alig és mondjuk felületesen, de bírom a hétköznapi arcát is...

jó kis könyvet olvasok, kis könnyed csajos, de azért intellektuális, akár én is írhattam volna... mármint ami a történetet illeti...

nagyon sokat köhögök... most az allergia többi tünete csillapodott, de nem vagyok jól, páncélosnak pl. (elég rég taliztunk) fel is tűnt, hogy hogy zihálok...emlékszem két évvel ezelőtt, ill. egyszer régen még fősulis koromban volt ilyen szörnyen sokat köhögős ősz, szerintem egyébként pszichoszomatikus...

két kolléganőm, naná a legfiatalabbak, pozitiív terhességi teszttel, majdan ultrahang képekkel felszerelve lelkendezték végig az elmúlt két hetet, elképesztő számomra ez a vakmerőség, emiatt mondjuk irigylem őket, ugyan férjük van hozzá, de állítólag semmijük, és még a kiságynak sincs hely... mindezt egy év munkaviszony után... mondjuk 24 évesen... végül úgy döntöttek, elvonulnak táppénzre... hálisten... totálisan alkalmatlannak érzem magam ahhoz, hogy mindezt végigasszisztáljam munkahelyi környezetben (ha volna barátnőm Vele talán, de nem mint szabadon választott program)... perpill magam sem tudom ebben a helyzetben elképzelni magam, ami frusztrál kissé, elvégre 32 éves vagyok, életszerű volna erre vágynom... hát nem igazán vágyom... túl azon amin, ma már nem érzem életem legnagyobb tévedésének a három évvel ezelőtti döntést, és féltem az életem, a lapos hasam, és talán leginkább attól félek, hogy majd megint csak én akarom... nah mindegy...

nem involválódom bele a munkába, soha még ez nem sikerült, igaz, soha nem is törekedtem rá, így viszont van egy bazi nagy vákuum, melyet néha mintha kitöltene a mindenmás, néha meg mégsem... most pont nem tudom...

dö tegnap meghatott... írt egy sms-t, hogy a tévében épp az egyik suli, amelyikkel anno együtt dolgoztam, meglepett, hogy emlékszik rá, és meglepett, hogy szólt... de ami fantasztikus, hogy így sem adnám, cserélném vissza - mármint döt és tomit, ami elmondhatatlan jó, végre nem akarok mást, azt akarom, ami(aki) van és pont jó, és pont úgy ahogy van, pont úgy amilyen... tudom így visszamenőleg könnyű mondani, de megérte...

szereztem mindenféle nőcis cuccot, esténként ki is készítem másnapra, de aztán végül mindig laza sportosba megyek, pedig...

csapongok, fáradt vagyok, de nem annyira és nem úgy, amikor in conreto tanítottam...

hétvégén otthon voltam, jó volt, de a legjobb, hogy vasárnap este már együtt ültünk a kéményen, mi meg egy liter bor, és a két pohár... igaz, a naplementéről lecsúsztunk és utána baromi későn értem haza, de nagyon jó volt, hiába az öt órányi alvások, a napi nagyon durva konfliktusok, teljesen feltölt a közelsége, sőt a puszta léte is, elég nyál vagyok már megint, de tényleg ez van, és mindketten elég hitelesen és őszintén éljük meg, ezért talán mégsem annyira gáz...

nemtom miért nem írok, pedig fejben szinte naponta blogolok, mindig van valami... talán mert félek, hogy elolvassa, pedig soha nem csengett még össze ennyire, amit gondolok és amit ki -és elmondok...

a munka van, kezd működni, bár még mindig kínoz, hogy ez igazán csak a b verzió, b verzió szakmailag mindenképp jó, előre visz, de a bér miatt már alább jelzett tudathasadásos állapot még mindig akut... és a tanév elkezdtével nagyon hiányoznak a volt diákjaim, egyebet és hatásosabbat nem tehetek, mint hárítom... de ez sem megoldás, jönnek a sunyi rémálmok... csak annyit tudok, hogy hiszek a sorsban, a sorsomban, hogy ennek a döntésnek, helyzetnek oka van/volt... vagy mondjuk mérlegelek szüntelen, hogy az miért volt mégis rosszabb és ez miért jobb...

tomit imádom, vagyis nagyon és igazán szeretem, boldog vagyok, soha nem volt még ilyen harmonikus párkapcsolatom, nyilván nagyon nehéz a receptje, kellett hozzá Ő, kellettem hozzá én, az összes elvetemült őrültemmel, azokkal is, akiket a szívembe zártam, és azokkal is, akiket a legrandább tévedésnek vélek

szóval Tomi:

az első pasi, aki a kedvesem kifejezést használja, a legkülönfélébb fóromokon, és én tűröm, bár továbbra is idegen megszólításnak és címnek érzem, de jobbat nem tudok, hiszen Ő az első pasi, akire nem bírom az mondani, hogy a pasim, mert annál több számolatlanul több, a barátom kifejezés halál snassz, a többi lehetséges verzi továbbra is megszokhatatlan nyálas számomra, tehát bajban vagyok... :-)

tegnap este azt mondta, hogy szeretné, ha ez már tartós lenne, ha lehet, olyan jó volt, hallani, persze hogy én is, bár jegyzem meg halkan, továbbra sincs fogalmam sem, neki mennyi ideig tartott a leghosszabb, és egyáltalán hányszor... nem kérdezem meg, mert ilyen kontaktokban én nem kérdezek ilyet, Ő meg nem mondja...

hétvégén voltunk túrázni, kirándulni, kutyástól, jó volt, jó vele, beleírtuk a presserbe dalba az együtt köpést is, mert majdnem sikerült együtt köpni a s-i vár tetején... jövő hétvégén megint készülünk, ami neccesebb lesz, mert az Ő valamilyen ismerőseivel, amitől külön elfog a pánik, plusz tutti tökre béna vagyok hegymászásban, tehát kapásból dupla szorongásfaktor... de megoldom...

vasárnap este, 23h körül, nagyon intim pillanatot megbontva valaki megpróbált kulccsal behatolni a lakásomba... halálra rémültem, azt gondoltam a skizoD, aki miatt zárat cseréltem, Tomi kinézett a kukucskálón, egy fiatal pasit látott viágcsokorral, mire én is kinéztem eltűnt, talán a felső lakó tévedt csak el, nemtom, de rémisztő és komikus volt a helyzet... és én újra kicsit félek skizoD-től...

dövel fura a szitu... méltatlankodik... furán... de egyre emberibben... nem értem... és próbálom nem akarni érteni... mert legyen ez tényleg az Ő keresztje... és megmenteni sem akarnám... ill. akarnám, de próbálom nem akarni, Önnön magától én úgysem...

kínoz a parlagfű allergia, nagyon, egyre türelmetlenebbül viselem... utálom...

a múlt meg rendületlen kidugja a fejét a lefolyóból, de erről majd máskor, mert nem lesz türelmetek végigolvasni...

zsüzsüke drága köszi a levelet és kommentet, persze, kirakhatod...

nagymama ma 74 éves, az isten éltesse még nagyon sokáig!!

mielőtt a napi kesergő: a k3as teljesítménye, Ludasi és Angyal férfi könnyekbe fullt nyilatkozata, a ma délelőtti döntő.... utána az első interjúk, Kiss Gergely, ahogy Kulcsár Anitára és Kolóra emlékezik... ad valamit, nem csak az érem másik oldalát, hanem falatnyi reményt is... hátha...

mert a napi, heti kesergő egyre intenzívebb és egyre megoldhatatlanabb

pénteken szembesültem az új munkahelyemen a besorolásommal... évtizedes szakmai tapasztalattal, két diplomával (amiből csak egyet vesznek figyelembe), szigorúan heti negyvenórás+ebédidő munkaidővel, középvezetői munkakörben, egy egyébként elemeiben jónak tűnő roma integrációs programban koordinátorként dolgozva a bérem: brutto 130 ezer forint, ami a bérkalkulátor szerint netto 92ezer, pótlék semmi, még étkezési jegy sem, és nem mert új vagyok és próbaidő, hanem mert ez itt így... (kerületi fenntartású intézmény)... szóval kb. 500 forintos órabér... minden porcikám tiltakozik, és nemcsak mert in concreto nem fogok tudni megélni, hanem mert méltatlan... elfogadhatatlanul az... amint lesz hová, lelépek, persze már maga a gondolat is lelkiismeretfurdalást ébreszt...

beteg vagyok, pontosabban betegek vagyunk, Tomi hétfő óta, én péntek óta, frankón elkaptam tőle ezt a megfázásos akármit, pedig biztos voltam benne, hogy nem kaphatom el, mert sohamég, persze soha nem is csókolóztam ennyit senkivel, és soha nem voltam ennyire egy hullámon senkivel...

Ő betegen is végigdolgozta a hetet, sőt a hétvégét is, csak este ugrott át, reggel már ment is, ill. ma még annyi jutott, bár már baromira lemaradt tőle, hogy együtt néztük meg a meccset és együtt reggeliztünk végre... aggódom érte, nagyon szeretem, és töröm a fejem hogyan tudnék segíteni...

szal ez a heti kesergő...

mielőtt hossza rinyába kezdenék, megemlítek, mondjuk pusztán felcimkézve néhány csoda dolgot/napot az elmúlt hetekből, amik kimaradtak a blogból...

kb. két hete szerda: Szegeden, Vele

szombat: Sziget, Holdfogyatkozás, Vele

hétfő múlt héten: -1 nap Magyar Dal Napja, Vele

két hete hétvégén: Kis-Somlyón, barátaim és Ő

so, de most a rinya... nagyon rossz kedvem van... ugyan állást találtam, rémállást, fél8-négyig szopás mondjuk középvezetőként egy hátrányos helyzetűekkel foglalkozó, amúgy egy elég jónak látszó programot futtató suliban, netto alig százért, T-nek, az álommunkahelynek, mert az csak óraadói, egy héten két nap, vagy annyi sem, alig pénzért, búcsú, szívem szakad bele, V-nek meg sem merem írni, sunnyogok és keresem a szavakat, pokróc stílusú, de kedvelem főnökömnek írásban jeleztem tegnap, mint egy elbénázott szakítás, de így legalább megspóroltam egy igazságtalan anyázást, amit feltehetően kapnék, mert az ott mindenkinek kijár... közben összeállt bennem a kép, hála tökéletesen elbaszott oktatásügyünknek, gyakorlatilag mindkét diplomám kuka, pedig az egyik még csak kilenc éves, a másik annyi sem... az eddig elfogadott egyetemi diplomámmal már nem taníthatok középiskolában, a főiskolaival pedig (bár nagyon nem akarnék) 5. -és 6. osztályban sem, hála a most bevezetendő nem szakrendszerű oktatásnak, maradt tehát a 7. -és 8. osztály, ill. a szakiskolákban még működő 9. -és 10, osztály... a két nagyon alacsony óraszámú szakommal ez maga a halál.. nincs az a mamutintézmény, ami ebből kihozna nekem egy főállást... nem mellesleg jó szakember vagyok, értem és tudom tanítani a történelmet úgy, hogy az az új típusú érettségire készítsen fel, ebben baromi jó átlagokat produkáltam (diákjaimmal naná) ecetere ecetere ecetere ... de most bekaphatom, kidobhatom... hacsaknem szerzek egy harmadik bölcsészdiplomát, minimum félmillióért... egy évtized, avagy bocsesz, kilenc év munkája, szakmai tapsztalata szintén kuka...

tomi közben betegre dolgozza magát, hihetetlen türelemmel, három napja nem találkoztunk, hiányzik, este átmegyek majd, felülünk a kéményre és megnézzük a tüzit, bár ezt a felhajtást is utálom, nem nagyon tudok ezen az elcseszett országon mit ünnepelni...

szüleim itt voltak tegnap, szórták a mínuszokat, nulla pozitív megjegyzés, üvölt róluk, hogy azt gondolják, ez az új pasi (akiről szinte semmit nem tudnak, nem ismerik) engem csak kihasznál, mert ugye én egy selejtes hülye vagyok, akit nem lehet teljes értékűen kezelni, szeretni... persze egész idáig azért nyüszítettek, hogy legyen már valaki... a bizalom teljes hiánya a részükről... próbálom figyelmen kívül hagyni, de nem tudom, folyamatos bizonyítási kényszerem van, ami a legbiztosabb hiábavalóság... a lehozott csillagos égbolt is kevés volna...

szerda:

itt vagyok, némi nosztalgia vodka-narancs társaságában, Marvin Gaye-t hallgatva, talán volt értelme megnyitni az új posztot, baj alig, ha ez a kínkeserves állástéma rendeződne, akkor tényleg azt mondanám, ilyen nincs is... de ez az állástéma kicsinál, szerintem látens diszkrimináció áldozata vagyok, így eztán én fogom szóba hozni, hogy mondjuk három éven belül nem akarok szülni... majd mindenhol ott a gyanakvás a szemükben... és valszin a helyükben én is hasonlóképp járnék el...

csütörtök:

ez itt fent tegnapi post még, de mire belelendültem volna, b8-al valami magvas eszmecserébe keztünk (ma reggel költözött el, sajnálom kicsit, tök jól kijöttünk, mindössze akkor zavart, amikor nem sikíthattam kedvemre éjszakánként... nem is azért, mert bírta volna, csak egyszerűen nem akartam fájdítani a szívét, nagyon magányos sztem, bár viseli férfiasan), aztán megérkezett Tomi, bontottunk még egy bort, így vége szakadt az ígéretes blogfilozófálgatásnak...

ma pont józanul, azaz 0 alkohollal, továbbra is eszement szerelmesen, bár pont egyedül, ill. kutyával kettesben, jó rég volt már ilyen...

péntek:

van állásom, rendes főállás, és nyitva mellette még vagy három kérdőjel, de nem tudom megfejteni, irányítani, időzíteni, rábízom a sorsra, ami ebben az ő dolga, azt úgysem vehetem ki a kezéből, hátha tényleg ez egy jó széria, ahogy ggizim írta ma... csak ez a markáns mérleg aszcendens ne volna...

beleolvasgattam a tavaly ilyenkori blogbejegyzéseimbe, tényleg ütnek... talán értelme volt a kút fenekének, és talán még időben jártam arra... akkor azt hittem túl sokáig tart majd, hogy nem bírom ki, emlékszem, nem láttam a végét, nem is hittem igazán, hogy vége lesz egyszer, bár a matematikai esélye megvolt már akkor is...

most pedig ülök itt, és alig hiszem el mindazt, ami történik... egész biztosan nem érdemeltem meg... drága moiráim mégis vagy mégsem, de csitt, ezen nem is agyalok többet... le kellene feküdnöm aludni, talán akkor gyorsabban holnap lesz... 

hát valahogy így András :-)), köszönöm

nagy magvas életigazságok újfent nem lesznek, de leírom a tegnapi napom, ill. a hétvégém, hogy hűvősebb és szigorúbb napokon legyen mit olvasgatnom...

hétvégén otthon szokatlan béke, mondjuk sokat segítettem, és anyám mindösszesen csak egyszer kötött belém a két nap alatt, abszolute rekord! a vízen klassz volt, mint mindig, bár a szombati vihar és bőrig ázás kevésbé (szintén a Dunán), hu, az ember (azaz én) képes vagyok elfelejteni újra és újra, hogy mennyire szar dolog pl. fázni...

vasárnap este b8-al jöttünk vissza autóval, újra itt van nálam pár napig, azon túl, hogy tökéletesen elvagyunk, nagyon sokat segít és mindig hoz valami ajándékot, amit igazán nem kellene, de mindig tökre tudok neki örülni

éjjel visszaérve p. még átküldött egy új dalt (még nem teljesen készen, de megkapó zenei alappal és ívvel, még mindig benne a fülemben...), örülök, hogy újra van ihlet és alkotásöröm, bár az ára nem kevés... de megoldja, erős, bátor és egyenes... szeretem...

hétfőn reggel kimentem V-re egy interjúra, másikbandi elémjött, elkísért, majd elmentünk hozzájuk, anyukája meghívott ebédelni, fröccsözgettünk, megmutatta a bélyegeit, nagyon jó volt, kicsit meg is hatott, olyan jó barátságok ezek, tényleg azt érzem, hogy velük, mint egy meleg óvó tenyér...

minderre azért vagyok fokozottan érzékeny, mert mióta megvolt a nagy leleplezés, melynek köszönhetően végre szívben és lélekben és fejben is elszakítottam a hamis és nagyon álságos kötődéseim, egészen megváltoztak a színek körülöttem, egészen biztos vagyok benne, hogy mindez egy nagyon erős átokként ült rajtam, amely minden más, egyébként egészséges és normális kapcsolatomra is rávetette árnyékát...

szal visszatérve hétfő másikbandiéknál, majd haza, b8 segítségével végre összehoztam egy tisztességes motivációs levelet (ez jó kis állás lenne, de bizti le van zsírozva, min1, azért próba cseresznye), aztán gyors felmosás, pakolás, bevásárlás, cicoma, és megjött végre tomi, némi rakiaval, gondolva a vendégünkre... vagy órányi közös csevej, sörözés, rakia, miközben megállapítom magamban, hogy tulképp borzasztóan szerencsés vagyok, a szomszédaim pedig minden bizonnyal egy darabig még nem fogják érteni ezt a felállást, én viszont tökre csípem, hogy tulképp két egészen jó pasival élek együtt... kis túlzással persze...

aztán mi a maradék sörrel bevackolunk a hálóba, beszélgetünk, végre-végre beszél-mesél a családjáról és magáról, többet és hosszabban. úgy örülök, aztán hosszú és megint csak abbahagyhatatlanul jó szer, persze csendben, legalábbis törekedve a csendbenre, hiszen b8 a nappaliban... majd álomba masszírozom a hátát, kijövök még kajálni, mert megéheztem, békés éjszaka, b8 még ölében a laptoppal, én a konyhaasztalnál, tomi már alszik, tökéletes csendélet, leviszem a kutyát, lezuhanyzom, mellébújok...

reggel elviszi beszkennelni a diplomáim és nyelvizsgám, felkelek én is, bár korán van, b8-nak teát, magamnak kávét főzök és kezdődik egy új nap...

... ettől a szerelemtől semmit sem látok... (naná, hogy PUF) és gyakorlatilag már nincs is mérhető IQ-m, és egyáltalán... minden pillanatban arra vágyom, hogy a bőréhez az orrom, imádom az illatát, imádom nézni az arcát szeretkezés közben, ami egyébként abbahagyhatatlanul jó, meg jó sörözve rajzfilmezni, jó megtalálni az ittfelejtett karóráját az ablakban, beleszagolni a takarójába, ha  nincs itt... ergo csupa olyan dolgot csinálok, de komolyan, amit korábban aligha, vagy csak részben... mindeközben persze nagyon figyelek, hogy az egyensúly, a szimmetria megmaradjon, így neki még véletlen sem nyáladzom túl, bár szerintem érzi úgyis, nem baj, azért mondani, írni nem írom agyon...

szumma borzasztóan jó, leszámítva a borzasztó értelmetlen paráimat, amivel nem kicsit rontom a nélküle töltött idő élvezeti értékét, de gondolom ez szokványos, csak barátnők hiányában az ember (azaz én) erről keveset tudhat...

viszont az intelligens énemet újra kellene éleszteni, mert hiányzik... gondolom egy idő után neki is fel fog tűnni... kezdehtném ezt a manővert azzal, hogy kajálás után végre megírok egy nyamvadt motivációs levelet...

egyébként álmodom, össze-vissza rosszakat, részben a már említett elárultatás kapcsán, mert azért így megszakítani kapcsolatot lehet, de mégsem egészséges, de itt tényleg nincs más megoldás... majd kiálmodom, remélem... részben pedig tesómmal kapcsolatban, akivel mostanra letagadhatatlanul elcsesződött a kapcsolatunk, mondjuk úgy, közös nevező hiányában, ha volna bátorságom, írnék én is álomnaplót, amint boszi írja ezeket mostanság...

tegnap a vihar miatt nem tudtam elindulni a moziba, de nagyon drága volt, átjött Ő este, így legalább látta a valóban ezen a környéken hevesebb vihar nyomait, mert teljesen hülyének éreztem magam, aki nem bír elndulni egy randira, csak mert esik...

(nagyon remélem ezt a blogot tényleg nem találta meg, nem szeretném ha olvasná ezt az ömlengést...)

b8 hozott ajándékba egy kést, a nálam töltött hetek alatt neki is feltűnt, hogy ez ebben a háztartásban hiánycikk... délelőtt ideugrott az ingjeiért, amit még a múltkor felejtett itt... azért kimostam és kivasaltam neki... azért ezek jó dolgok... este pedig együtt hazamegyünk autóval...

jövő hétvégén buli B-án, a veszprémi társasággal, még nem beszéltem erről tomival, bár írni írtam neki, jó volna ha lemennénk, persze kis próbatétel, de kellenek nagyon a közös programok és egyébként is... vidéki nyaraló, bográcsolás, sör, bor, zene, kirándulás...

imádom a Régimódi történet 6. részét, nem sikerült olyan nagyon ütösre a tévéjáték, a klasszikus felvetés lép életbe, miszerint könyvben sokkal jobb, de a hatodik részben szépen filmrevitt kulcsjelenetek sora, fotelbe szögezős, kicsit megkönnyezős, nem túljátszott, de gyomorösszerántóan életszagú...

itt ülök kazettahegyek között, keresem Presser Kis történetek c. albumát, Tomi írta az Olyan édes vagy nekem-et, le kellett porolnom a cipősdobozokot, amikben a régi kazik... mert ez pont nincs meg cd-n, legalábbis úgy emlékszem... bár egyelőre itt sem találom, találtam viszont egy csomó olyan zenét, amit ezer éve nem, és ezek asszem a boldogsághoz kötnek, nagyon régi boldogságokhoz, vagy sosem megélt boldogságokról szólnak, elől is hagyom őket...

nagyon jó napom volt... így egyedül... ide lebegtem, oda repültem... kaptam kedves segítős telefont Orsitól, meghatott, jól esett, voltam futni, elmentem Csillának kiváltani a gyógyszereket (jaj nagyon szorítok neki, hogy segítsen ez a kezelés, sajnos komolyan beteg és elképesztően erős és fegyelmezett), vettem néhány nagyon akciós cuccot, kaptam a joghurtos padlizsán ebédemhez ajándék fincsi arab teát, mosolyogtam a buszon, amikor az mp3-am a szívemben bomba van c. számot nyomta épp a hetesen, elámultam az életen, hogy vagy ezerszer sétáltam el Tomi munkahelye előtt, munkából jövet, munkába menet, vagy csak úgy, arra járva dolgom után... volt pár ilyen földrajzi bevonzás már korábban is... majd egszer elmesélem... 

felhívtam ma a tesóm, nah ez nem volt túl jó, sőt... úgy megosztanám vele, de nem lehet, totál másik dimenzióban él, eljutottunk oda, hogy már alig értjük egymást, szörnyen megváltozott, és nem tudom más számlájára, csak a sógornőmére írni ezt...

apróság, ill. dehogy az, nagyon is fontos, Tamásnak (a másiknak) meséltem Veszprémben, nem tudom értette-e, szal van ez a kedvenc pozitív szerelmes dalom, már ezer éve, Presser, legutóbb talán három éve hallgattam, most az első randink után eszembe jutott, felírtam a szövegét a másik blogba néhány hete, és lejött neki, már akkor, szerintem csont nélkül, hogy így pestiesen mondjam... és ennél aligha lehetne több... Jó veled :-)

és még ezt írom, próbálok valahogy ott lenni, legalább így messziről, p. mellett, és miközben bazira együttérzek és megértem, újra elfog a rettegés, hogy mi lesz ha újra nekem is itt vagy ott valahol, szal ha megint zokognom kell egy kiürült lakás falai között, hát nem tudom, nem akarom, nagyon nem, amíg nem volt senkim, nagyon gyakran gondoltam arra, hogy legaláb attól nem kell félnem, hogy elhagynak, vagy nekem kell valakit elhagynom, mindkettő nagy halál, így 30 felett kiváltképp, öregek vagyunk mi már ehhez, vagy talán alkat kérdése... soha nem felejtem el amikor dö elment, máig nem értem, hogy éltem túl... pedig... pedighát... de ezt hagyjuk is most...

írok mégis, bár kerül mostanság az elemző hangulat... így megy ez... valahol talán Janikovszky Éva írt erről, hogy az ember a boldogságot egyszerűen megéli, ha nem boldog, akkor pedig analizál, magyarázatokat keres, elméleteket gyárt...

pedig volt annyi élmény közben, pl. Veszprém, három évre szóló öleléssel (nem olyannal), találkozások, nevetések, bulik, kommuna feeling, sétáló telihold a háztetőn, Albánia és Veszprém között cirkáló szívem...

aztán szombaton megjött végre... jaj nagyon örültem... ha nem volna bennem a 32 év tapasztalata folyamatosan repülnék, így is majdnem, azért próbálok amennyire lehet józan maradni... mert ugye a parák... bár sodródunk egymással és szerintem tökéletesen jó irányba... elmondhatatlan jó érzés, amikor kb. két óra vagy még több folyamatos nagyon közeli fizikai kontakt után sem érzem azt, hogy elég, egyedül akarok lenni, vagy legalább túl az auráján... éjjel egy villanásra megjelent a régi énem, vinnyogott erről valamit, szólni akart, hogy úisten micsinálsz, de nem volt hatalma felettem, ott voltam, ahol lenni akartam, és nem azért, hogy megfeleljek, hanem mert én akartam, én is azt akartam, szóval ott voltam a karjaiban és borzasztóan jó volt...

egyébként megint fáj a fejem, aggasztóan sokat fáj mostanában, félek, hogy valami bajom van, most pont nagyon szeretnék élni...

voltam otthon, szokásos balhé, ámde életemben először éreztem azt, hogy valóban nah ezt már nem, hiába a szüleim, ezt még tőlük sem, megalázó és iszonyat módon rombolja a személyiségem, más kérdés, hogy nagyon ellene nem tudok mást tenni, mint az időjárásra és a szomszédokra korlátozom a kommunikációink tárgyát és a jelenleginél is kevesebbet megyek haza...

hetedik napja nem láttam Tomit, még majdnem kilenc, beláthatatlanul sok, nem is tudom, mikor vártam valamit ennyire... nem emlékszem hasonló hangulatra...

utálom, hogy pocsék az idő, lassan pakolok, fogalmam sincs mit és hogyan, ilyen időjárás esetére nincs sok fesztiválozó cuccom, de délben el kell indulnom, így sok időm nincs már ezen tökölni...

még mindig a tegnapi tragédia hatása alatt... felejthetetlenül szomorú pillanatok a tegnap Este-ben, ahogy Baló és Baráth Etele keresik a szavakat, férfikönnyekkel... épp tegnap éjjel küldtem át a keresztfiam két héttel ezelőtti versenyéről (evezés) készült fotókat a családnak...

lassan indulok, hazaviszem a szüleimnek a kutyát, szegény igencsak meg lesz zavarodva napokig nélkülem, ráadásul a kertben, mert otthon a lakásba nem engedik be... hát fogjuk fel kalandnak... készülök babalátogatóba volt fősulis szobatárshoz, barátnőhöz, majd Veszprémbe szintén fősulis barátokkal...

és már (még csak?) szerda van... próbálok annak örülni, hogy fogynak a napok, bár még mindig rengeteg KMK van a hűtőben... írt tegnap is, lassan gyakorlat lesz, hogy minden sms-ére összeszorul a torkom... nem vagyok nooormális...

hullámokban tör rám, annyira hiányzik Tomi... most kezdődik az ötödik nap nélküle... és valamivel kevesebb, mint 12 nap még hátra van...

mostanra csillapul a tegnap reggel óta tartó migrénem, borzasztó a hír, Kolonics haláláról, mindenképpen, de mert a vizisportokat különösen figyelni szoktam, pláne...

dövel ma is volt adok-kapok, nem is értem, hisztizik, mint egy kisgyerek, neki ez meredek, de mire számított, és egyáltalán, nah mind1, nyilván üllepedni kell még a dolgoknak benne... és még csak jól sem esik ez a vergődése...

szal bazira hiányzik Tomi, az idő ezen keresztül van és talál értelmet... pedig, ha ez tényleg igaz, ez már igazán semmi, az elmúlt több, mint egy év után, vagy ha nagyon patetikus akarok lenni, 32 év és 1,5 nap után ez már igazán semmi...

a mértékét nem tudom, azt hiszem sokkal jobban is lehetnék, cvíder mármint, de nem hagyom eluralkodni magamon... a fejfájás reggel óta gyötör, kaptam egy nagyon gázos levelet Lillától, persze réges rég veszett fejsze, azért még visszanyivákoltam valamit, de tök mindegy, tulképp nem is számítottam másra, a bűnlajstrom, amit felsorolt több, mint felerészt nem igaz, a korábban említett álnok manipuláció eredménye, a többi javarésze félreértés, ami biztos, szándékosan soha nem bántottam, amikor felírkáltam a topicra, tökre anonim, talán pont két éve, talán pont a szülinapomon, végső elkseredésemben, hogy mindenki pótolható, akkor már fél éve nem volt mellettem, nyilván dühös voltam, nyilván neki szántam, boticseknek, persze elolvasta, azóta ahányszor ez szóba kerül, visszaolvassa a fejemre... áh, mind1, ez ennyi volt, avagy már régen ennyi... nem ezen múlt, nem tudom min múlt, annyira nem lehetek szar alak, mint aminek Ő lát engem.. minden e történetben elkövetett hibámmal, gyengeségemmel együtt sem... persze megint nem azt válaszoltam, amit talán kellene, talán egyszer az életben én is összegyújthetném, amivel Ő bántott engem, és én is ráolvashatnám, talán akkor végre egálba volnánk, de annyira nem látom értelmét, és ezzel együtt még mindig annyira szeretem...

nagyon hiányzik Tomi, az idő múlásának most egyetlen értelmezése van, pl. most, hogy negyedik napja (igazából 3 napja és 3 órája) búcsúztunk el, és ha mondjuk már jövő hét vasárnap tudunk talizni, akkor még 13 nap, ill. annál valamivel kevesebb...

meséltem, hogy szülinapomra (még csüti este) mit kaptam Tőle? a kedvenc édességemből összerakott tortát, rajta gyertya, és annyi darab csoki, ahány napra elment, ergo minden nap egyet megehetek, mire elfogy, hazaér (aki ismer, van kép a wiw-en erről)

szóval cvíder vagyok, de lassan leviszem a kutyát, bevackolok a hálóba, a takarója alá, az Ő helyére, kicsit még olvasok, zenét hallgatok, és eltelt megint egy nap, igaz pont a szülinapom, de ilyen az én formám, dö anno mindig ilyenkor volt Salz-ban versenyen... így jár, ha valaki a nyár közepén születik...

apropó dö, köszönöm András a jókívánságokat, és igaz, az sms már csak ilyen, de mert drága exem nem hajlandó velem soha telefonon sem személyesen beszélni, ez maradt, az már csak az én hülyeségem volt, hogy magyarázkodni próbáltam neki olyan dologról, amihez az égvilágon semmi köze... tényleg attól akartam megkímélni, hogy akkor tudja meg, amikor konkrétan bejelntkezne egy újabb szex-meetingre... hát, talán nem kellett volna ennyire kímélnem...

fejfájásra ébredtem, nem tudok kávét főzni, pont most krepált be a gép, kialvatlan vagyok, szakad az eső, pedig 11-re állásinterjú, és ma van a születésnapom... 

de ezek kis bosszúságok, alapvetően nincs semmi baj, kicsivel éjfél után nagyon kedves sms-t kaptam Tőle, és már a harmadik nap telik... bár még mindig 13 vissza,

dö hülyén reagált a levélre, este váltottunk még néhány sms-t, mondjuk én is hülye vagyok, a francnak kellett neki magyarázkodnom, sosem voltunk topon kommunikációban, miért pont most... és egyáltalán...

a hétvége klassz volt otthon, szóval minden, majdnem minden rendben, ami nincs, az meg majd rendben lesz... remélem...

a tegnap egy újabb csoda volt... a szülinapi ajándéka, az este, az éjszaka, az újabb együtt ébredés... ma még eljött elbúcsúzni... szagoltam az ingjét, benne az egész napos munkát, amin délelőtt még Ő kereste (és találta) az én szagom... szóval szagoltam, szagoltam, szagoltam, és el nem tudtam képzelni, milyen lesz az elkövetkező két hét nélküle... nagyon fáradtnak tűnt, eszméletlen volt a hajtás, amit a héten csinált, beleértve a hétvégét is... amikor szintén melózott... április óta nem volt szabin... szóval szagoltam, és legszívesebben megkértem volna, hogy hagyja itt, legalább az ingjét... míg ezen tűnődtem, megkérdezte, hogyan vihetne belőlem magával legalább egy pici darabot... így leírva nyilván tök gáznyál az egész, nem is ismerek magamra, bújos cica lettem, úgy és annyira, mint még soha... aztán elment, és én máris elkezdtem a visszaszámlálást... meglehetősen elkámpicsorodva elszívtam egy cigit az erkélyen és próbáltam nem pityeregni...

aztán megszólaltak a telefonok, barátok, szervezzük a jövő hétvégét, többen jönnek mint gondoltam, nagyon jó lesz, másikbandival is hosszan beszéltem, és lassan visszaállt a világrend, sőt, meglepő módon a múlt heti leleplezés tanulsága nem a megingott általános bizalom, hanem a jó és rossz szétválasztása... most már tudom, kik a barátaim, tudom, kik (voltak) az ellenségeim, és nagyszerű barátaim vannak... ami nem kevés, e téren aligha kívánhatnék többet...

és ettől megint és újra boldog vagyok

és az imént vettem egy nagy lélegzetet, és megírtam dö-nek a tényállást... egyszerűen nem akartam akkor a pofájába dörgölni, amikor újra beleéli magát egy taliba... talán nagyobb diadal lett volna, de nem akarom bántani... pedig mennyire vágytam korábban erre... de most már nem ez számít, hogy revans, vagy kis pofon... vagy nagy pofon...

tényleg igaz lehet, a szerelem olyan, mint a drog... és én imádom...

nem akarom leírni, mert félek, mégsem igaz, és le akarom írni, mert a kimondott szavak máglyája hátha segít kőbe vésni... és csak gondolatfoszlányokat tudok írni... imádom, ahogy a bőre apró darabkái (nem nyúztam meg, hámlik) szerte a nappaliban, még nézegetem kicsit mielőtt összeporszívóznám... ha reggel elmegy, átbújok a helyére, a takarója alá... mindenkinek megszavaznám ezt az érzést - ill. majd mindenkinek - olyan lyoooó...

bár most jön több, mint két hét nélküle... ez szar lesz... jó kis túrát nyomnak a Balkánon, isteni lehet, lesz nekik... neki elrepül majd, én meg kibírom valahogy... remélem nem viszi tőlem túl messzire...

muszáj idéznem, mielőtt dühömben kitörlöm a levesládámból h. levelét, mondjuk szénszánalom, persze mi a fa*ért állok én le vitatkozni Vele, ... szal ezt bírta írni többek között:

"...Két dolog van, az egyik, hogy vagyok annyira öntelt, hogy nem befolyásolnak mások véleményei. Nekem személyszerint meggyőződésem, hogy neked komoly problémáid vannak, melyek lelki eredetűek. Konkrétan olyan, mintha nem lenne személyiséged. A másik, hogy a mi kapcsolatunk nem azért nincs, mert én vagy mások valamit gondolnak rólad, hanem azért, mert egész egyszerűen nem érdekelnek az emberek..."

Kieg.: bazira nem témázok én már azon, hogy nekünk miért nincs kapcsolatunk, sőt nagyon megköszönöm akárkinek/akárminek kell is... teljes kommunikációs break down/off közte és köztem, az élet meg rövid ahhoz, hogy hülyékkel foglalkozzam... és erről ne többet, brrrr... azért felingerelt... de ezt a gittet tényleg nem kellene tovább rágni... nem is rágom, kiköpöm... áh...