hiszek a sorsban, nem tehetek mást... tegnap, napra pontosan egy évvel azután, hogy az utolsó szatyrot is hazahoztam az elátkozott helyről, fura véletlenek folytán megtudtam az igazságot... ha nem tudnám, hogy az élet írta, akkor azt hinném valami nagyon sötét orosz realista író műve a történet... mégsem borultam ki annyira, mint gondoltam volna, egyetlen veszteség van benne, ami halálomig fájni fog, a többi elkönyvelhető tévedésnek... mondhatni megkönnyebbültem, bár igazság szerint kicsit félek... ma lecserélem a záram a biztonság kedvéért, és megpróbálom nem belelovalni magam abba, hogyha az a skizoid állat erre képes volt, akkor mire lesz még képes...

mégsem utaztam haza, Vele akartam még lenni, mert jó Vele... jó is volt, tényleg... és mondjam azt 32 évesen, hogy életemben ennyit még nem csókolóztam, mint az elmúlt egy hétben... vagy ha mégis, akkor cserben hagyott az emlékezőm... persze mindenféle para, máshová kötődés, nemtudomkezelnihogyúgyviselkednekvelemahogyilyenkorkell érzések néha bekavarnak, de ura vagyok a helyzetnek, és tényleg jó...

kis abszurd: ahogy tápászkodunk fel a Dunától éjjel, megnézem automatikusan a telefonom, hát sms, ex kiváló érzékkel tudja mindig a pillanatot, a témafelvetés a szokásos plusz egy nagyon furcsa, vonatkozóan az első bekezdésre, melyből kiderül számomra, olvassa a blogom (a másikat), méghozzá naprakészen, hát, ez is megérne egy misét... vagy egy mélyanalízist, de mind1, ebbe most nem megyek bele...