a munkámmal kapcsolatban nagyon ambivalens vagyok... a kollégáim hivatástudata, lelkesedése és embersége meghat... én viszont egyre markánsabban érzem, hogy mennem kell... nem áltatom magam, én alapvetően intellektuális közegben érzem jól magam, és nem tudom, és egyre kevésbé akarom tolerálni azt, ahogy a tanítványaink rendszeresen aláznak meg (verbálisan, nagyon durván) bennünket... tudnék még erről hosszabban és bőségesebben, de ez nem az a fórum... (a legideálisabb volna, a jelenlegi tantestület + a T-és diákok ... csodákra volnánk képesek... )

hogy megoldjam végre ezt a kérdést, beiratkoztam egy képzésre, amihez még van, lehet némi közöm, és amiben látok perspektívát, minden tekintetben... persze a szüleim fizetik...

tomival változatlanul, és ha lehet fokozni, napról-napra boldogabb vagyok, és egészen biztos abban, hogy soha senkit így még nem... szeretném, ha ideköltözne lassan... nagyon szeretem...

dövel néha beszélünk, fura továbbra is, de mégis valahogy a helyére kerül lassan, és már nem haragszom...

jah, és a vasárnapi ebédnél megtudtam, hogy az öcsém apa lesz (én meg nagynéni)... örülök... hu, és azért az igazat megvallva nem nagyon irigylem a sógornőm, fura, papírforma szerint akár irigyelhetném is, de mostanában nem gondolok arra, hogy gyereket szeretnék, mármint most -és azonnal... sőt ha nem tudnám, hogy fogy az időm, akár évekig is ráérne a dolog... nah mindegy, ez most csak úgy eszembe jutott, úgysem akut...