a depresszió és köztem már alig egy hajszálnyi, úgy érzem, súlyosbítja a helyzetet, hogy már az alkohol és cigi sem kell, mert nem old, vagy nem úgy, ahogy kellene, a jelenleginél élesebben már nem akarom megélni... nagyon komolyan gondolkodom, hogy vissza kellene térnem a gyógyszerekre, mert teljesen kicsinálom magam, nem lehet így élni, és ami különösen gáz, az elmúlt egy év igyekezete egy jó nagy rakás szar...
közeli barátaimat ezzel már nem traktálom, mert amit tettem az elmúlt hónapokban, az annyira túl már a józan ész határain, hogy már előttük is szégyenlem magam + azon túl, hogy felpofoznának, újat hozzátenni már nem tudnának...
néha átsétál az agyamban a gondolat, hogy talán erőnek erejével át kellene küzdenem magam a ló másik oldalára, pl. felhívni gergőt és mégis igent mondani a szeretős ajánlatára, vagy akármi, vagy akárki, csak felejteni már, felejteni...
de nem tudok... ahogy enni sem, a gyűrűm megint a mutatóujjamon, sőt lassan onnan is leesik, szükségem volna a szüleimre, de ők baromira nem tudják kezelni ezt a témát, ha holnap bármi jelét mutatnám, megint oltári balhé lenne belőle...
nem tudom, de ez nem jó így, ha jövő héten a rákszűrésem eredménye pozitív lesz (és erre ugye némi matematikai esély van, akkor is ha egyébként még semmi bajom) akkor lehet legálisan kapitulálni,
iszonyat fáradt vagyok már,
egy éve még volt bennem némi életösztön, most alig egy maréknyi... nem tudom mire és meddig lesz elég...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.