imádom a Régimódi történet 6. részét, nem sikerült olyan nagyon ütösre a tévéjáték, a klasszikus felvetés lép életbe, miszerint könyvben sokkal jobb, de a hatodik részben szépen filmrevitt kulcsjelenetek sora, fotelbe szögezős, kicsit megkönnyezős, nem túljátszott, de gyomorösszerántóan életszagú...

itt ülök kazettahegyek között, keresem Presser Kis történetek c. albumát, Tomi írta az Olyan édes vagy nekem-et, le kellett porolnom a cipősdobozokot, amikben a régi kazik... mert ez pont nincs meg cd-n, legalábbis úgy emlékszem... bár egyelőre itt sem találom, találtam viszont egy csomó olyan zenét, amit ezer éve nem, és ezek asszem a boldogsághoz kötnek, nagyon régi boldogságokhoz, vagy sosem megélt boldogságokról szólnak, elől is hagyom őket...

nagyon jó napom volt... így egyedül... ide lebegtem, oda repültem... kaptam kedves segítős telefont Orsitól, meghatott, jól esett, voltam futni, elmentem Csillának kiváltani a gyógyszereket (jaj nagyon szorítok neki, hogy segítsen ez a kezelés, sajnos komolyan beteg és elképesztően erős és fegyelmezett), vettem néhány nagyon akciós cuccot, kaptam a joghurtos padlizsán ebédemhez ajándék fincsi arab teát, mosolyogtam a buszon, amikor az mp3-am a szívemben bomba van c. számot nyomta épp a hetesen, elámultam az életen, hogy vagy ezerszer sétáltam el Tomi munkahelye előtt, munkából jövet, munkába menet, vagy csak úgy, arra járva dolgom után... volt pár ilyen földrajzi bevonzás már korábban is... majd egszer elmesélem... 

felhívtam ma a tesóm, nah ez nem volt túl jó, sőt... úgy megosztanám vele, de nem lehet, totál másik dimenzióban él, eljutottunk oda, hogy már alig értjük egymást, szörnyen megváltozott, és nem tudom más számlájára, csak a sógornőmére írni ezt...

apróság, ill. dehogy az, nagyon is fontos, Tamásnak (a másiknak) meséltem Veszprémben, nem tudom értette-e, szal van ez a kedvenc pozitív szerelmes dalom, már ezer éve, Presser, legutóbb talán három éve hallgattam, most az első randink után eszembe jutott, felírtam a szövegét a másik blogba néhány hete, és lejött neki, már akkor, szerintem csont nélkül, hogy így pestiesen mondjam... és ennél aligha lehetne több... Jó veled :-)

és még ezt írom, próbálok valahogy ott lenni, legalább így messziről, p. mellett, és miközben bazira együttérzek és megértem, újra elfog a rettegés, hogy mi lesz ha újra nekem is itt vagy ott valahol, szal ha megint zokognom kell egy kiürült lakás falai között, hát nem tudom, nem akarom, nagyon nem, amíg nem volt senkim, nagyon gyakran gondoltam arra, hogy legaláb attól nem kell félnem, hogy elhagynak, vagy nekem kell valakit elhagynom, mindkettő nagy halál, így 30 felett kiváltképp, öregek vagyunk mi már ehhez, vagy talán alkat kérdése... soha nem felejtem el amikor dö elment, máig nem értem, hogy éltem túl... pedig... pedighát... de ezt hagyjuk is most...