nagyon szeretlek... (azaz tyű, nagyon szeretlek) mondtam este, telemosolyogva, sőt telenevetve a sötét szobát, azt hiszem tényleg alig fokozható boldogságban... annak előtte az oroszlános híd (nem nevezem nevén, hátha rákeres, és idetalál, így kénytelen vagyok kerülni a kulcsszavakat, de kár) közepén randiztunk, Ő hozta a bort, meg a két poharat, rendes borosat, mint anno mondjuk, felültünk a híd nem tudom micsodájára, és fürdettük a csütörtöki fáradságot a meleg szélben, figyeltük a járókelők tekintetét, a látványunkra felcsillanó szemeket... meg a sirályokat a Dunán... és pontoztuk a csajokat... jó volt, nah...

élvezem az új életformát, amikor a munkám csak a munkám, persze akkor és ott nyilván benne a lelkem, de nem úgy és nem annyira... jó az is, hogy viszonylag kötetlen, arra az órára ülök be, amelyikre kedvem van, akkor írom meg, amiket meg kell, amikor épp gondolom, egyedül az értekezletek időpontja fix, így a csengő hangja nem azt jelenti, mint jelentette közel egy évtizedig, a kollégáim tényleg nagyon emberségesek és korrektek, igyekszem én sem bántani Őket, ez ügyben még nehéz, mert a múltban történtek kísértenek... skizodé, lilla és a többiek álnoksága, a legutóbbi főnököm és kollégáim álarcai... igaz, mint kvázi vezetőként néha elég izzasztó döntési helyzetbe kerülök, amelyek megoldását a bennem lakó mérleg nem igazán teszi könnyűvé...

szal nyomom úgy, ahogy pl. az arizóna dreams üzenete szól számomra, lazán (persze felelőséggel), de nem túlgörcsölve, és szem előtt tartva, hogy ezért a nevetséges munkabérért nem fogom túlfeszegetni magam, és ezt nem is fogom elvárni úgy, ahogy a bennem élő jakobinus diktálná, a kollégáimtól sem... azért a tizes skálán nyolc alá nem megyünk... nah...

nagyon hiányoznak a t-és diákjaim, zs-vel összefutottam a nyugatinál tegnap, örültem, kicsit dumáltunk, klassz volt... többiekkel hamarosan tali, mindenképp, meg azért ilyen-olyan kontakt, itt köszi M, írok-írok persze, és én is imállak

kedden taliztam páncélossal picit, mindig meglep az élmény, szeretek Vele lenni... persze a szitu morbid a maga módján, pedighát... nah mindegy... szal jó volt, pedig tényleg csak alig és mondjuk felületesen, de bírom a hétköznapi arcát is...

jó kis könyvet olvasok, kis könnyed csajos, de azért intellektuális, akár én is írhattam volna... mármint ami a történetet illeti...

nagyon sokat köhögök... most az allergia többi tünete csillapodott, de nem vagyok jól, páncélosnak pl. (elég rég taliztunk) fel is tűnt, hogy hogy zihálok...emlékszem két évvel ezelőtt, ill. egyszer régen még fősulis koromban volt ilyen szörnyen sokat köhögős ősz, szerintem egyébként pszichoszomatikus...

két kolléganőm, naná a legfiatalabbak, pozitiív terhességi teszttel, majdan ultrahang képekkel felszerelve lelkendezték végig az elmúlt két hetet, elképesztő számomra ez a vakmerőség, emiatt mondjuk irigylem őket, ugyan férjük van hozzá, de állítólag semmijük, és még a kiságynak sincs hely... mindezt egy év munkaviszony után... mondjuk 24 évesen... végül úgy döntöttek, elvonulnak táppénzre... hálisten... totálisan alkalmatlannak érzem magam ahhoz, hogy mindezt végigasszisztáljam munkahelyi környezetben (ha volna barátnőm Vele talán, de nem mint szabadon választott program)... perpill magam sem tudom ebben a helyzetben elképzelni magam, ami frusztrál kissé, elvégre 32 éves vagyok, életszerű volna erre vágynom... hát nem igazán vágyom... túl azon amin, ma már nem érzem életem legnagyobb tévedésének a három évvel ezelőtti döntést, és féltem az életem, a lapos hasam, és talán leginkább attól félek, hogy majd megint csak én akarom... nah mindegy...