ha tisztábban nem is látom a helyzetet, valahogy mégis könnyebb volt letenni a napot, igaz, mire kb. éjjel egy óra lett, már holtfáradttá kínlódtam magam,
mert alapvetően nem vagyok normális, és egyre biztosabb, hogy nem fogom megúszni a szakrendelést, mert így alapvetően nem lehet élni, sosincs egyensúly, a megélt szélsőséges hangulatok pedig nagyon megviselnek, engem is és a (nem létező) környezetem is...
egyébként pedig biztos ez egy hülye karma, amitől nem lehet csak úgy megszabadulni, sőt, talán sehogy nem lehet, legalábbis ebben az életben nem,
azért a hétköznapi énem bízik benne, hogy dö ha nem is reagált még, gondolkodik a kettőnk dolgán, és ha tényleg nincs ereje-bátorsága-szíve újrakezdeni, akkor lesz ereje és bátorsága elvarrni a szálakat, mert én így meg fogok őrülni,
hónapok, sőt lassan fél év van már ebben a fura kapcsolattartásban, már csak a kognitív disszonancia elve alapján sem hinném, hogy ezt így el lehetne vágni, ámbár ha az egy hónappal ezelőtti találkozásunk ebben egy nagyon fontos kisülési (hi-hi) pont volt, akkor lehet mégis...
áh, kurva szar, közben kint meg süt a nap... de minek...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.