érzem, ahogy egyre közelebb lopakodik a kétségbeesés, csoszog... én meg félek tőle...

mégis nagyon jól és nyugodtan aludtam, félálomban hallgatva az esőt /mikor h.val aludtam legutóbb, akkor is esett hajnalban, sokáig hallgattam miként kopog a tetőtéri ablakon.../

nagyon vártam tegnap, hogy ideérjen dö, és nagyon ideges voltam... de megint, mint legutóbb... ahogy belépett, minden megváltozott... már az ajtóban átöleltük egymást, rettenetesen vert a szíve, talán mert lépcsőn jött fel, talán mert nagyon izgult, de éreztem, ahogy lassan megnyugszik, aztán állat lett és állat lettem, de okos, figyelmes, kedves állatok, elvesztettem az időérzékem, de kb. az ajtónyitást követő negyedik percben már szeretkeztünk... aztán beszélgettünk, alapvetően semmi komolyról, de most többet beszélt magáról, a lakásáról, meg a családjáról... ez utóbbi kicsit mindig fáj, annyira hiányoznak Ők is...

alig volt itt két órát... kikisértem a buszhoz, búcsúzóul még szájon csókolt... aztán elment...

én meg maradtam, megint az itthagyott árnyékával, és már nincs erőm a miérteken agyalni, a helyzet tökéletesen abszurd, továbbra sem engedek abból, hogy Ő érzésből szeretkező, de kezdem érezni, hogy igaz lehet, amit írt, mondott erről, nem tud átlépni egy pontot, így Ő valóban fixnek érezheti a nemet az újrakezdésre, folytatásra, de a leszakadás sem megy... és közben június lett, több mint fél éve tart (az előtte fél év csend után), miközben összesen 2X találkoztunk, de írt több száz sms-t... irdatlan küzdelmet vívhat magában, és már azt is látom, ez az Ő harca, remélem kibírom, hogy ne izélgessem, mert az tényleg nem viszi előre ezt a történetet, bár a franc sem tudja... ez egy tökéletesen értelmetlen történet, és én megint néhány gyönyörű pillanatért végigkínlódott napokat, heteket kapok (adok magamnak) cserébe, és nincs hatalom, aki megértetné velem, hogy nem éri meg...