alkesztisz

lassan és hullámokban dolgozom fel a történteket... vannak pillanatok, amikor nagyon maga alá gyűr, és van, amikor leginkább a megkönnyebbülést érzem... és valóban, mintha átoktalanítva lettem volna végre... persze nagyon nagy ára volt, nagyobb már aligha lehetett volna abban a mezőben, amelyben mozogtunk... így pedig, bár sokat jelent, mégis keveset ér a - mondjuk úgy - erkölcsi győzelem... elmeséltem exnek is, dühös volt, mellettem és értem, ami jól esett és törölte a wiw-ről l-t, bár nem tudom miért pont, ő ebben csak egy manipulatív áldozat, bár részben valóban felelős...

híd alatt borozó (továbbiakban tomi) napokon belül elutazik több, mint két hétre, hmm, igazán edzett és kemény csaj vagyok, kibírom, hisz annyi mindent kibírtam már az elmúlt időszakban, igaz, titokban még mindig nagyon fontos a folyamatos megerősítés, titokban még mindig mindeféle összeesküvés elméleteket gyártok, és nagyon próbálok vigyázni, hogy ne vegye el teljesen a józanságom ez az igazán meseszerűen alakuló izé, történet, mondjuk szerelem, mondjuk, bár félve írom le, aligha én volnék, ha valóban, bár hátha ez már tényleg egy új élet lesz...

voltam hétfőn PUF-on, frankón végig az első sorokban, nagyon jó volt, néha eszembe jutott, ej, ha anyám látna, vagy méginkább drága vonalas sógornőm :-)), egyedül voltam, aztán értem jött tomi, hazahozott és itt aludt... még mindig sok a szorongás bennem ezzel az együttalvással és életembe beengedéssel kapcsolatban, de jó volt, hogy itt volt, és egyáltalán nem zavart, nem idegesített... imádom, hogy itt egy fogkeféje, holnap veszek neki tusfürdőt és mire visszajön kispárnát is...  (remélem tényleg nem olvassa ezt a blogot)

hát ilyenek vannak most...

 

hiszek a sorsban, nem tehetek mást... tegnap, napra pontosan egy évvel azután, hogy az utolsó szatyrot is hazahoztam az elátkozott helyről, fura véletlenek folytán megtudtam az igazságot... ha nem tudnám, hogy az élet írta, akkor azt hinném valami nagyon sötét orosz realista író műve a történet... mégsem borultam ki annyira, mint gondoltam volna, egyetlen veszteség van benne, ami halálomig fájni fog, a többi elkönyvelhető tévedésnek... mondhatni megkönnyebbültem, bár igazság szerint kicsit félek... ma lecserélem a záram a biztonság kedvéért, és megpróbálom nem belelovalni magam abba, hogyha az a skizoid állat erre képes volt, akkor mire lesz még képes...

mégsem utaztam haza, Vele akartam még lenni, mert jó Vele... jó is volt, tényleg... és mondjam azt 32 évesen, hogy életemben ennyit még nem csókolóztam, mint az elmúlt egy hétben... vagy ha mégis, akkor cserben hagyott az emlékezőm... persze mindenféle para, máshová kötődés, nemtudomkezelnihogyúgyviselkednekvelemahogyilyenkorkell érzések néha bekavarnak, de ura vagyok a helyzetnek, és tényleg jó...

kis abszurd: ahogy tápászkodunk fel a Dunától éjjel, megnézem automatikusan a telefonom, hát sms, ex kiváló érzékkel tudja mindig a pillanatot, a témafelvetés a szokásos plusz egy nagyon furcsa, vonatkozóan az első bekezdésre, melyből kiderül számomra, olvassa a blogom (a másikat), méghozzá naprakészen, hát, ez is megérne egy misét... vagy egy mélyanalízist, de mind1, ebbe most nem megyek bele...

 

 

 

napról napra könnyebb lesz úgy tenni, mintha könnyebb volna...

reggelre kiürült a lakás, ma talán nem jön senki, ma nincs kedves kommuna feeling, ma kicsit szomorú vagyok...

tegnap este mozi helyett nálam, kihasználva, hogy ideiglenes lakótárs sörözni ment, így lehet sikoltozni, max. a szomszédokat zavarhatja... alapvetően jójójó, dedede ... félek, hogy kevés leszek neki, félek, hogy kevés lesz nekem, és fél szívvel-lélekkel még mindig a múltban élek, vagy olyan mintha, és ilyenkor arra gondolok, hogy Ő is biztos a sajátjában...

de alapvetően jó fej, elsőre megértette, hogy nem szeretném, ha itt aludna, az első talán, akinek nem kellett ezügyben hosszú magyarázkodásba kezdenem, igaz, ez az én különbejáratú baromságom, ha már szeretkezünk, ha már képes vagyok aktiválni az egyébként ezer éve használt bújos, simogatós, cirógatós, hosszan csókolózó énem, akkor mi sem volna természetesebb...

zárójel: arra gondoltam, ha ebben a tavalyinál sokkal de sokkal egészségesebb, de még mindig némileg extravagáns mentális állapotban találkozom mondjuk p-vel, ez miként alakult volna, jójó nyilván sehogy máshogy, de mégis... amit Vele kapcsolatban érzek azt nagyon kedvelem magamban, mert igazán sallangmentes... olyan kevés ilyen van... zárójel bezárva

este mire b8 hazaért, épp a maradék sárgadinnyét faltam és egy bödön puncsfagyit kanalaztam hozzá... tök jó volt, ahogy elővett Ő is nagykanalat és beszállt a fagyizásba... ezeket a kapcsolatokat szeretem igazán... ha már barátság...

bár igazán a szerelemben is valami ilyesmit keresnék asszem, olyan cinkos-szenvedélyest, ha már definiálni kellene... lesz ilyen?

 

 

tegnapi esti sárgadinnyézés, laza, barátos, jó hangulatú, szőnyegen kinyúlós közben ex sms-e, melytől a sárgadinnye még finomabb lesz, mert annyira jó, hogy nem vagyok már a rabja ennek a tényleg oktalan, pusztán szexuálisan l'art pour l'art viszonynak, édes jó istenem, nem is értem, miért valaha... de ezen már gondolkodni sem... max. hogy újra ne ugyanilyen faszságot, és legyen a többi tényleg már az Ő keresztje, én a sajátom letettem, de ezt már mondtam...

ma dolce vita bp-vel, ebédet közösen főzös, ebédelős, sörözős, dumcsizós, reglapcsinálós henye, várva az esti mozit, talit, és már arra sem kattanva igazán, hogy bp szerint h.-nak nincs is csaja, tulképp már ez is indifer,

(boszi! köszi a hosszú álomfejtős módszert, így már rémlik, unokatesóm pszic hallgató, Ő írt idén álomnaplót és akkor beszéltünk erről, tényleg... volt egy nagyon nehéz korszakom tavaly, rendszeres vizes rémálmokkal, akkor meg lehetett volna ezt fogni, annyira tapintható lett volna, de nem írtam álomnaplót... )

mert a szélsőségek embere volnék, és tényleg, perpill. próbálnám a szende szűz és a majdnem profi szajha között megtalálni az aranynak mondott középutat, nem megy, a lecke fel van adva,

meg hiába itt a nagy személyiségtréning évén túl, az alap mozgatók nem változnak, és olykor pofán törölnek, ma egy igencsak durván, de jó, hogy kimondódott, p. jó érzékkel világra segítette, most nézegetem a problémát a szimbólikus tükrömben... hát ha igaz, elég gázos... és nagyon úgy néz ki, hogy igaz...

plusz itt van ez a hülye drive, hogy világgászaladós hangulatom lesz, ha dícsérnek, vagy kedveset mondanak, vagy minimum bókolnak, és most úgy hozta a sors, hogy ez meg-megtörténik, és ahelyett, hogy lubickolnék benne, hiszen nem kéretlen kapom, és tényleg olyan pasitól, akitől kapni szeretném (asszem), és a boldogságot lassan felülírja a pánik...

félek...

bár ha épp nem gyötör a pánik meg a félelem, nagyon jól érzem magam...

csak ugye az arányok...

(drága boszi, igen, igen, kiváncsi vagyok a pszichos álomfejtésre, köszi előre is...)

 

az van, hogy izé... érzelmi eredőim nagy részét hídalatt borozóval való ismerkedés foglalja le, persze bazi óvatos vagyok, tényleg jó arc, és nem mellesleg nem rossz pasi, és úgy bír velem kommunikálni, hogy valahogy nem aktíválódik bennem a hülye lábtörlő hajlam... hogyismondjam, nőként kezel, és én ebben a kontextusban (és kontaktusban) simán tudok nőként viselkedni... ez persze minden normális földi lakónak magától értetődő viszonyulás volna, csak nekem fura... persze fél szemmel még visszasírom az elmúlt év legszebb felmosórongy jeleneteit, in conreto, hasonlót, aki vasárnap töltötte be a 30-at, és csak sikerült neki párkapcsolatot létesítenie, és nem velem, ettől persze borzasztóan utálom, de még mindig nem mondom, hogy bárcsak ne ismertem volna meg... azért annyira működik bennem az életösztön, hogy további részletekre nem vagyok kíváncsi...

szal mintha tényleg tökéletesen felkészültnek ill. még pontosabban nyitottnak érezném magam egy új, konvencionális, normális kapcsolatra... azzal együtt, hogy tökéletesen megszoktam, sőt megkedveltem a szingli létet is... de ugye a banánhéj még mindig 32-es talpacskáim alá kúszhat, és akkor jaj, tehát bazira fegyelmezetten figyelek a lábam elé, ebben persze csak az a baj, hogy mindeközben az ember nem tud felfelé figyelni és nem látja a csillagokat, a teliholdat, a szivárványt, a villámokat, a bárnyfelhőket, a háztetőket, a lombokat...........................

so, de ez van...

 

 

tegnapelőtt tetvekkel álmodtam (igen, hajban tetvekkel), most jutott eszembe, hogy megkeressem az álmoskönyvben, nem, nem a Krúdy-félében, (ill. dede, ott is, de először abban, amit még Lillától kaptam egyszer

), pedig most pont a Szinbád hazamegy-et olvasom (Márai), a főhős detto, mint h., ezért különösen szórakoztató, persze egyébként is élvezném, ha az ember ráhangolódik Máraira, igazi élmény lesz... akkor is, ha csak alig sznob...  /tetűket keresni a fejen: gazdagságot jelent/

bajban vagyok, asszem híd alatt borozó pasi megtalálta ezt a blogot is, úgyhogy sajni ez ügyben hírzárlat...

délután hívott bp., ittunk egy óriás fröccsöt az Ó-ban, imádom, egyébként megy h. szülinapi bulijába, helyes volt, mondta, hogy olyan szívesen elvinne, mondtam, áh, hagyd csak, igaz én tudnám kezelni a szitut, h. tutti nem, egyébként elmebaj, most emiatt az elcseszett és értelmetlen viszony miatt egy darabig nem lesz rendezvény, ahol mindketten ott, nem mintha időközben olyan sok lett volna, felteszem a fél társaság részletekbe menően ismeri a storyt, ráadásul egy krónikus hazudozó olvasatában, bele sem merek gondolni... így már érteni vélem csp olykor fűrkészőnek tűnő tekintetét... hát fasza...

gábornak szurkoltam egész délután, várom a híreket ezerrel...

holnap reggel utazom haza, végtelenül boldog vagyok a gondolattól, hogy holnap végre vízre szállhatok... továbbra is ez a best of, megelőzve egyéb szintén őrülten jó dolgokat...

most viszont, hogy méltó módon megünnepeljem ezt a jeles napot, szentivánostól, mindenestől, megnézem a kedvenc filmem, nehogymá múljon a dezsavü...

 

visszaértem Marcsis taliból, (szegény nő, neki sem könnyű, megint egy temetés a legutóbbi talink óta, plusz egy önygyi kísérelt após), szal visszaérve hosszú levél jó apró betűkkel esőben piknik borozó pasitól, tökéletesen értjük egymást úgy tűnik, már csak a bőr alatti feeling kellene, jajbárcsak, de ezt már írtam, meg azt is, hogy bazi nagy a kihívás, az az igazság, hogy e téren van egy, azaz 1 élményanyagom, azaz 1 valakihez fűződő élményanyagom, meglehetősen  sokpontos,  már-már spirituális,  végtelenül érzéki, jóillatú,  finom,  le  -és odabilincselő, szal ha nem volnék ilyen optimista, azt mondanám, felülmúlhatatlan.... of course, hogy egy sima holtversennyel is beérném, jajbárcsak...

aztán csörgött telo, bori volt a koncertről, ha ezt tudom, elmegyek, diákjaink gondolom a küzdőtéren passzírban, Ő meg egyedül szívja magába tibit...

mindeközben tövig rágom a virtuális körmeim munkaügyben, papírokat akarok, bizonyítékot, nem ígéreteket, így tiszta egy hazárdír...

az imént volt egy sms-váltás dövel... azt írja, hogy nem tud magában hová rakni, és ezért nem tud,akar, fog velem találkozni... nagyon ritka pillanat, amikor megpróbálja megfogalmazni, hogy mit érez... visszaírtam, hogy értem, éreztem, sajnálom, hogy a magam része stabil, stb. stb... persze összeszorul a szív, de van benne azt hiszem egy pici elégtétel is, de ettől persze nem jó, se neki, se nekem... nem tudom, merre vezet innen út, leginkább sehová... 13 hónapja hagyott el, együtt éltünk, el akart venni feleségül, halálosan megkínzott mikor elment, még most sem közömbös, de iszonyú erőfeszítésekkel a legtöbb dolgot helyére tettem vele kapcsolatban... maradt a tiszta és stabil szeretet, amit irányában érzek, ezzel már jó együtt élni, akkor is, ha titkoban, nagyon titokban visszavárom, de ezzel a visszavárással is megtanultam együtt élni, azt hiszem ettől lett igazán mostanra nyugodt az életem, nagyon nehéz volt ez a kereszt, nagyon sok kínlódás volt benne, míg minden, majdnem minden a helyére került... ezt egyébként röviden megírtam neki, talán érti, és talán ez egy új fejezet lesz a kapcsolatunkban... nem hinném, hogy ez lett volna az utolsó sms-váltásunk... ettől persze még jajistenem...

és jajistenem, legyen holnap valami bőr alá hatoló impulzus, kémia, összenézés, akármi, amitől élni kezdene kontakt... annyira szeretném... és annyira lehetetlennek érzem...

még mindig jó, csak a rendezetlen, lebegő, sőt időszakosan nem létező munkaviszonyom aggaszt... persze még a jelen tudatában sem választanék máshogy anno... nem kis kereszt ha az embernek ilyen irányú elhivatottsága van, akkor is, ha épp nem a szakma legalját gyarapítja...

esőben piknikelő pasival meglepően inspiráló levelezést folytatunk, holnap meg tali, erre most jobban rá fogok parázni, mert szeretnék nőcisebben festeni és nőcisebben viselkedni, úgy érzem, van némi igény erre...

tegnap blogírás közben eszembe jutott egy ezeréves kedvenc Zorán dalom, tényleg ezeréves, 1996 környékén daloltuk sokat, pl. a főiskolai Klubba menet este az utcán, meg onnan hazafelé éjszaka, vagy az albiban, vagy akárhol... megkerestem a kazettát... a harmadik dobozban találtam meg, leporoltam, meghallgattam, megdöbbentem, folyton ugyanazok a szituk, ugyanazok az érzések, mondjuk 20 évesen még belefért, ma már kissé rázósabb, de ez van.. nem találtam a youtube-n, meg sehol, hogy idelinkeljem, de a szövegét ideírom... csak a miheztartás végett :))

  

... és gyorsan leírom mégegyszer: most jó, mostjó, mostjóóóó...

pedig tulképp majdnemhogy semmi különös nem történt... néhány hétköznapi epizód és egy-két spirituális találkozás... egyik dolog a másik után, és néhány napja mintha eltűnt volna belőlem az a sötét és gonosz valami, ami rajta ült minden lélegzetvételemen...

ilyenkor könnyű sorjázni a jó dolgokat és nem látni az apró vagy nem is annyira apró rosszak árnyékát...

talán hogy h. megírta, hogy van csaja (amit igazán most sem tudok elképzelni, de legyen), megkönnyebbültem,

dövel kapcsolatban is sokat szelídültek az érzéseim, nem mondom, hogy nem ugranék a nyakába, ha elhívna moziba, vagy kirándulni, és mégis a folytatás mellett döntene, mert nagyon szeretem, és ez nem olyan, ami valaha elmúlna, de nem minden áron már... ha újra csak azért csöngetne be, ami miatt a legutóbbi két alkalommal az sem bánom, bánnám, amíg a tükör tiszta... a sajátom... a sajátja pedig legyen az Ő gondja... 

jó érzés, bár továbbra sem értem, a netes randijaim sikerét... persze sokat nem jelent, mert úgy érzem, egyikőjük sem az a pasi aki nekem kellene... de nagyon jó arcok... vezért kiírom e sorozatból valahogy, sajnálom, nyilván meg fogom ezzel bántani... esőben híd alatt borozós csütörtökön moziba hívott, ez jó, próbálok nyitott lenni, bár nagy reményeim nincsenek magammal kapcsolatban... meglátjuk...

alapvetően mintha mostanra szoktam, sőt szerettem volna meg az új életformám, ha nem jutna néha eszembe, hogy 32 éves vagyok, és nőként vészesen fogy az időm, tökéletesen jól lennék, bár tulajdonképpen ez a körülmény sem igazán aggaszt...

jó lesz ez a nyár, pörgés, koncertek, barátok, ismerősök, nagy dumálások, talán írni is sikerül, valamit, valahogyan, ezt az énem sokkal valódibbnak érzem....

rapidrandim teljesen kellemes volt, helyes, kreatív, kb. azonos hullámhosszon mozgó fiú, megittunk egy bort a sziget csücskében, mondom, élni tudni kell... most viszont a további részletektől eltekintek, húzok aludni, nem gyötröm magam semmi aktuális gyötörnivalóval, főként mert azok javarészre rajtam kívülálló rosszaság...

gondoltam ha már lendületben vagyok, és a szívem kiírták, örökre vagy csak hosszú rehabra, belecsapnék a lecsóba... nagyon súlyos... tét nélkül egészen más az íze... olyan mintha, bentrekedtem volna a kaszinóban, és mert elfogyott az összes zsetonom, már a kabátom gombjait dobálom, hol a pirosra hol a feketére, ahogy épp kedvem szottyan, csak a szenvedély ugyanolyan, illetve nem, dehogy ugyanolyan, ezerszer veszélyesebb... különös... mennyire más az íze tét nélkül ennek az annyimindennek... és egyébként mennyire reménytelenül üres...

de hogy értsd, a. elment, leültem megnéztem az új regeseket a párkeresőn, találtam valakit, aki mintha szimpi volna, írtam neki, válaszolt, este találkozunk, kimegyünk a Duna partra egy borral meg két pohárral...

élni tudni kell...

most ment el a., kénytelen voltam megkérni rá... ha rajta múlt volna, még mindig itt volna, kezdi magát veszélyesen otthon érezni nálam... egyszerűen nem bírom ilyen hosszan szinte senki közelségét...

csak nagyon kevesen vannak, akik ezt oldani tudják, mert bazi magas az ingerküszöböm, mert ha nincs ott az aura, ha nem érzem a bőröm alatt is, akkor hiába...

mondhatjuk van ilyen, és jobb volna, ha ennyiben maradnék magammal, értelmetlen boncolgatni, csak egyre rosszabb lesz...

nem tudom mikor és kitől kapta a végső csapást a lelkem, de a helyzet elkeserítő... és fogy az illúzió, hogy ebből van értelmes kiút...

ez van...

csupán csak ennyi történt... az volt a léggömbben, hogy h. senkivel, így velem sem... ma volt kedves értesíteni, hogy ez nem így van, mégis van az a Nő... fasza... kicsit szkeptikus voltam, gondoltam ez a végső érve, elég félelmetes lehetek, ha már attól kell paráznia, hogy lecövekelek a kapujában... gondoltam kitalálta, hogy lerázzon, de mert g az imént megerősítette a hírt, kénytelen vagyok megbarátkozni a gondolattal... ha nem volnék már ilyen mérhetetlenül kiégve, most valószínűleg kétségbeesetten zokognék, de helyette inkább levittem a kutyát, összharaptam a szám, és elandalogtam a szélben, fülemen a Dance me-vel, hogy tényleg stílusos legyek...

de most tényleg próbálok a jó dolgokra koncentrálni, nem akarok megint egy kút fenekéről pislogni kifelé, miközben jön a nyár... ha már nem bírok a személyes átkommal... és úgy tűnik nem bírom...

tehát: nagyon jó, hogy van nekem egy tamásom, majdnem igazi lelki társam, hajdani nagy szerelmem, stabilan, hiába jönnek és mennek évek... aztán vannak barátaim, akiket fel lehet hívni az éjszaka kellős közepén is, vagy akiknek mindig van nálam egy üres ágy, ha úgy hozza a sors... meg vannak definiálhatatlan kötődéseim, aminek színvak vagyok a sötét oldalára, de jól van ez így, akkor is ha annyira mégsem...

van amikor megszűnik a téridő...

és van, amikor utána szomorúan sepregetem az utolsó ledöntött bálvány maradványait...

de most inkább porszívózni és pakolni kellene, jön este vezér társasozni, az egyetlen előremutató kapcsolatom lehetne, de szörnyen motíválatlan vagyok, le akartam mondani, de annyira lelkes volt a telefonba, hogy nem volt szívem... és hallgatva katára, tényleg dolgozni kellene még ezen... hátha...

de nem lesz itt hátha... én már tudom, sajna... hallgat az ösztön... ahol hallgatni kellene ott meg sikoltozik...

az úgy volt, hogy tegnap p-vel a kanapékról diskurálva eszembe jutott, hogy küldök át neki fotót a sajátomról... elkezdtem hát keresni a két évvel ezelőtti leveleim között, mert emlékeztem rá, hogy anyukámnak - akivel akkor egészen kivételes módon aktív levelezésben álltunk - anno küldtem néhány fotót... igazából a szőnyeg miatt, de a kanapé is ott a képeken...

az emlékeknek pedig nem kellett sok, megrázták maguk és leporolva azt a kevéske, iszonyú erőfeszítések árán ráhordott feledést, életre keltek... ahogy dövel együtt kiválasztjuk a kanapét, aztán hozzá már itt pesten a szőnyeget...

milyen magától értetődő volt akkor minden, nem éreztem, még pontosabban nem tudtam, hogy ez a boldogság... pedig az volt...

"nem lesz már győzelem, nem lesz pedig úgy akartam,  nem lesz győzelem, nem lesz erő a karban, nem lesz elég a föld vagy az ég, nem lesz elég, nem lesz elég, nem lesz elég...." -Jah ez PUF, Legelő

vagy az újévi hóba, tulképp. majdmindegy, és Te monogramod vagy az Övét karcolom-e, majdmindegy... talán többre jutnék, ha a sajátomat... bár szerintem én így vagyok önző dög...

mutattam a Sál c. versem a múlt héten valakinek, Ő is megállt a hangod néma kötőtű sornál...

alig élek, alig lélegzem... pedig délelőtt a suliban még egészen határozott életjeleket adtam, aztán jött még néhány telefon eljövendő munkaügyben,  meg intéztem én is, nehogymá' legyen alkalom, amit nem ragadok meg, még mindig jobb, ha én választhatok.... ámbár...

most meg összekulcsolja felettem sötét markát az ég, de az is lehet, csak a szokásos nyári vérnyomás probléma...





 

 

Köszönöm András! Néha valóban gondolok rá, hogy írni kellene egy jó kis fejlődésregényt, általában korombeli pasik írnak mostanság ilyeneket, egyet-kettőt elolvastam (legutóbb Balogh Róbert: Elveszett c.)... persze biztos nők is írnak...

... elmélyedést igényelne, fel kellene építeni, kitalálni... csupa olyan tevékenység, amire pont mostanság alig vagyok képes, bár kényszerítve magam talán menne, és talán sokat segítene megtörni ezt az idegörlő cirkulálást... talán irányt adna neki (azaz magamnak) végre...

nyöszörögtem a wiw-en egy haloványat h-nak, pusztán a társaságára, beszélgetésre vágyva, elég szánalmasnak tűnhetek, Ő meg egy fafejű öntelt f*sz, le merem fogadni, hogy nálamnál sokkal unalmasabb és fakóbb személyiségeknek adja meg magát nap mint nap, de Nekem daft sem, mert van egy hülye elmélete, amit még mindig nem értek igazán, talán jobb is, emlékszem három hete ilyentájt miként csóválta a fejét a kérdésre, hogy miért nem lehetünk cimbik legalább, igaz, akkor még nem sejtettem, hogy végződik az este... szóval nyöszörögtem egyet, megszegve a teljen el most 9 nap a következőig fogadalmam, nem is válaszolt semmit, szodoma és gomora... persze én vagyok a balfasz, folyton ott óhajtok szeretet és figyelmet koldulni, ahol épp nem osztanak...

de nagyjából ez is mind1 ma...

érzem, ahogy egyre közelebb lopakodik a kétségbeesés, csoszog... én meg félek tőle...

mégis nagyon jól és nyugodtan aludtam, félálomban hallgatva az esőt /mikor h.val aludtam legutóbb, akkor is esett hajnalban, sokáig hallgattam miként kopog a tetőtéri ablakon.../

nagyon vártam tegnap, hogy ideérjen dö, és nagyon ideges voltam... de megint, mint legutóbb... ahogy belépett, minden megváltozott... már az ajtóban átöleltük egymást, rettenetesen vert a szíve, talán mert lépcsőn jött fel, talán mert nagyon izgult, de éreztem, ahogy lassan megnyugszik, aztán állat lett és állat lettem, de okos, figyelmes, kedves állatok, elvesztettem az időérzékem, de kb. az ajtónyitást követő negyedik percben már szeretkeztünk... aztán beszélgettünk, alapvetően semmi komolyról, de most többet beszélt magáról, a lakásáról, meg a családjáról... ez utóbbi kicsit mindig fáj, annyira hiányoznak Ők is...

alig volt itt két órát... kikisértem a buszhoz, búcsúzóul még szájon csókolt... aztán elment...

én meg maradtam, megint az itthagyott árnyékával, és már nincs erőm a miérteken agyalni, a helyzet tökéletesen abszurd, továbbra sem engedek abból, hogy Ő érzésből szeretkező, de kezdem érezni, hogy igaz lehet, amit írt, mondott erről, nem tud átlépni egy pontot, így Ő valóban fixnek érezheti a nemet az újrakezdésre, folytatásra, de a leszakadás sem megy... és közben június lett, több mint fél éve tart (az előtte fél év csend után), miközben összesen 2X találkoztunk, de írt több száz sms-t... irdatlan küzdelmet vívhat magában, és már azt is látom, ez az Ő harca, remélem kibírom, hogy ne izélgessem, mert az tényleg nem viszi előre ezt a történetet, bár a franc sem tudja... ez egy tökéletesen értelmetlen történet, és én megint néhány gyönyörű pillanatért végigkínlódott napokat, heteket kapok (adok magamnak) cserébe, és nincs hatalom, aki megértetné velem, hogy nem éri meg...

csomagolok és irány a diliház...

hiába,

dö...

utánozhatatlan varázs...

jajisten...

 nagyon utálok hasogató fejfájásra ébredni... lassan hatni kezd a gyógyszer, de nem szeretem, ha így indul a nap...

tegnap este még egy hosszú telefonban analizálni voltam kénytelen a tegnap éjszakát, még pontosabban, igi érezte fontosnak, egyedülálló élmény volt, bár nem nagyon tudok mit kezdeni a helyzettel... kicsit feminim módon éli meg a történetet azt hiszem, vagy csak tényleg ilyen ez a latin szerető típus, ahogy p. diagnoztizálta tegnap... a világ tele szorongó pasikkal, vagy ha mégsem, akkor az a kevés mind rámtalál... de mondom, igi egy nagyon intelligens, érzelmileg kissé (vagy nagyon, ezt még nem tudom) sérült, alapvetően jópasi, én viselkedem deviáns módon ebben a szituban, vészesen hárítok, nem hagyom magam,

pedig talán ez most pont egy olyan dolog volna, amikor hagynom kellene, h-nak bezzeg hagytam, és a józan ész szabályai szerint nem szabadott volna, mi a francot lehet ezzel kezdeni, még mindig hiszem az ösztön választását, de h. pl. ezt hiába érzi a maga részéről, nem vállalja, folyton felülírja, és így születik az átok..

tegnap este írt ex is, a szappanoperánk sokadik epizódja, este jön, nem fogja túlbeszélni, sem előtte, sem utána, bele sem gondolok, ez már egy összetört szív (az én összetört szívem) ámokfutása, ön -és közveszélyes vagyok, meg egy kicsit szajha a héten...

ezért nagyon-nagyon vigyázzatok a szívetekre, úgy néz ki fogyóeszköz...

 

... leszek én már normális...

el kellene mennem pszichológushoz, vagy az is lehet, pszichiáterhez... totálisan abnormálisak a kötődéseim...

tegnap míg h. egy valódi (vagy egy fiktív) barlangban valódi (vagy fiktív) füvet rágcsált, imádva Istent, én mindent megtettem, hogy normális mederbe tereljem végre az életem, ha kell erőnek erejével... vezérigi nem teljesen szokványos pasi, de alapvetően rendben van, aki nincs rendben, az én vagyok...

nem tudom hol szakadt el végleg a cérna...

alapvetően van egyfajta stílus az ágyban, amit nem szeretek, és nanáhogy... mert így az x.-edik randin már nem tudtam ezt kikerülni, bár próbáltam, ettől persze nagyon nem önmagam voltam, ráadásul végig h.-ra gondoltam, meg arra, hogy úristen, most akkor törli az utolsó érintéseit... és hogy ez így nem ér, nem éri meg,

továbbra sem tudom kezelni az ölelgetős, csókolgatós, helyzetet túlnyáladzó, szépeket suttogó, utána hosszan ölelő szitukat, miközben arra sincs erőm, hogy kitépve magam a karjából biztonságba helyezzem magam, mert amit csinál, az alapvetően normális, Ő nem tehet arről, hogy én nem vagyok normális,

egyébként nem volt könnyű az út az ágyig, tegnap pl. vagy két órán át oldott meg töris feladatokat a munkaanyagaim közül (megjegyzem nagyon jól ment neki), aztán további órákat politizáltunk, beszélgettünk, majd valamikor éjjel 3 felé beleegyeztem, hogy nálam aludjon... és ne induljon haza...

az már csak az utolsó csepp volt, amikor reggel további nyalábolások közepette elszavalgatta nekem (vagy magának) a Nem tudhatomot, sikítófrász kerülgetett...

tanulság: nem erőltetem én ezt, képtelen vagyok érzelmi involválódás nélkül szerelmeskedni, ráadásul az ilyen szeretősdiben (vagy nem tudom Ő miben gondolkodik) messze megtaláltam már anno a legjobbat, az alá nem, próbálgatni meg veszélyes, mert kevés rosszabb dolog van a rossz szexnél...

és annyira de annyira hiányzik az az ÉRZÉS és most szándékosan nem szerelemnek hívom, arra gondolok, amikor a bőrén át érzem, tévedhetetlenül érzem  hogy  itt nem lehet tévedés,  ha ez egy másik nyelv is, a leggyönyörűbb és legérthetőbb, akkor is, ha reggel már otthon ébredsz, és akkor is, ha lemostad már a bőrödről az összes érintést, csókot és izzadtságot... és mégis Veled maradt, mert összetalálkoztatok...

nah, hát ez az éjszaka nem erről szólt, ez az éjszaka ennek az ÉRZÉSNEK a HIÁNYÁRÓL szólt...

gondoltam, kísértem tovább a lehetetlent, ha már pörgősebb korszakomat élem, és mára pont nem húztam magam fölé a jó kis szochálóm, írtam h-nak (jójó, tudom, mefogadtam, hogy nem, de 8 napig kibírtam, előtte meg 7 napig, ergo a következő előírt intervallum 9 nap lesz, betartom, esküszöm.. )

szal írtam h-nak: "Átjössz ma este?" - erre a válasz: "Sajnos nem. Egy barlangban fogok füvet rágcsálni és imádni az istent" 

akkor én most kivackolom magam egy új könyvvel az erkélyre... és megeszem a tonhalas pizzám és sz*rok a világra, végre megszoktam az új életem, ezt illik megünnepelni...

marad az 1-1, exem orrdugulásra hivatkozva lemondta, rezignáltam vettem tudomásul... mondom én, lehet nem ez a szándéka, de totál kinyírja bennem saját magát, halleluja...

ma este elmentem egy picit bp-vel, üldögéltünk a gödörnél a fűben és diskuráltunk egy-egy doboz éjjel-nappaliban vásárolt sör mellett, jó volt... persze szóba került h. is, próbáltam nagylányosan viselni a történetet, és megfogadni az atyai feddést, persze már mindkettőnket vagy 16 éve ismer, szóval nem könnyű, belátom...

végigsétáltunk az Andrássy-n hazafelé, így már csak a buszra maradt az átsuhanó gondolat a küszöbrágásról... egyébként ezt még tényleg nem próbáltam, és amekkora balfasz, nyilván beengedne... nah de én sosem fogom magam idáig ragadtatni...

odáig sem, hogy kellő energiát fektessek vezérigibe, pedig simán lehet, hogy megérné, de azt hiszem, aki a Nem tudhatom-ot hallgatja és nem mondjuk Pilinszky Apokrif-jét, az nem az én párom lesz, ilyen egyszerű... és mégis milyen kurvára bonyolult... egyébként kezdi Ő is érdeklődését veszteni, talán mert semmi normális metakommunikatív jelet nem adok a diszkrét közeledéseire, sőt a jégcsap hozzám képest meleget sugárző hőnyaláb...

ez van...

jah meg az van, hogy az imént, szintén még a buszon, kaptam egy sms-t, drága exemtől, hogy holnap este ... megható ez a következetesség, visszaírtam, hogy igen, nagyon is (kényeztetném), de az igazat megvallva, ebben már közel sincs annyi lelkesedés, csak sikerül végre kinyirnom magamban az érzést, igaz ez már majdnem klinikai eset, végigjátszom, hogy kétség se férjen hozzá, itt semmi másról nincs szó, mint a puszta testiségről, igaz, ha érzelmileg én már nem leszek ott (és most tényleg úgy érzem, távolodom) akkor nem fog menni, ad absurdum, még fordulhat a kocka, igaz, ott még nem tartunk, messze nem, és én bőven beérem azzal, hogy ne kínozzon tovább a hiánya...

egyébként bámulatos az a lúzerség, ahogy az év eddig eltelt néhány hónapjában megoldottam a szexuális életem, új elem nulla, és hagytam (talán kikényszerítettem), hogy a 2007-es év két legveszélyesebb kapcsolata térjen vissza, és csak és kizárólag azért, miközben ha jól emlékszem, egyiket sem nagyon érdekelte hogy vagyok... szal eddig egy-egy, de talán holnap ilyenkorra végre rituálisan is töröltem h. két héttel ezelőtti érintéseit, csókjait, és akkor lesz kettő-egy, bár ez a világ legnagyobb zsákutcája így...

miközben lassan immunissá válok, de közben teljesen kinyírom magam érzelmileg, és addig csinálom, amíg meg nem ölöm magamban az összes érzést felé, csak úgy néz ki, ez tipikusan az az eset lesz, amikor a fürdővizzel kiöntik a gyereket is...

ezek tények, és egyelőre nem úgy néz ki, hogy tudok ezen változtatni, próbálom hát megfejteni a miérteket, miközben határozottan szégyellem magam azon kevesek előtt, akiknek megmutattam ezt a blogot, de ez a szégyenérzés sem fog visszatartani, azt hiszem... a kutya máshol van elásva...